a varázsturbán a korbács meg a szőnyeg.
Hozzászóláshoz be kell jelentkezned!

Fórum | Téma: a varázsturbán a korbács meg a szőnyeg.

a témához érkezett hozzászólások listája a fórumban
aniko1  
2009 06 3 17:30 | válasz erre | #3
Mint a címéből is láthatod,hogy MESE!!!Nem p**ó oldal,ajánlom olvasgasd a Káma Szutrát!
2009 05 30 12:56 | válasz erre | #2
ez nagyon szar mese tiszta dedó nekem p**ó kell
2009 02 18 15:11 | válasz erre | #1

A varázsturbán, a korbács meg a szőnyeg.


(Török mese.)

Hol volt, hol nem volt, volt egyszer két testvér. A szüleik meghaltak, s ketten osztozkodtak a vagyonon, amit az apjuk hagyott rajok.

Az idősebbik egy kis boltot vett magának a pénzén, s abban szorgoskodott, a kisebbik pedig egész nap ide-oda lógázott, pipázott, aludott, de a dologhoz egy csepp kedve sem volt. No, ha nem volt, el is fogyott hamarosan a kis öröksége, s mert az még eszébe sem jutott, hogy valami munkához is kezdhetne, nap-nap után járt a bátyja nyakára, hogy egy-két garast kunyoráljon tőle.

Addig s addig lógott a bátyja nyakán, hogy az csak megelégelte egyszer a dolgot, s gondolta magában, ő bizony inkább eladja mindenét, amit szerzett, s elmegy erről a vidékről az öccse tudta nélkül, hogy többet ne kelljen róla gondoskodnia.

Ahogy gondolta, úgy is tett: szép titokban eladta mindenét, s a hajóra lopózkodott, hogy majd elmegy Egyiptom felé.

De a kisebbik legény sem esett a feje lágyára! Megszimatolt valamit a dologból, s szépen ő is fellopózkodott a bátyja után a hajóra, s jól elbujt ott, nehogy meglássa valaki.

A bátyja sem igen mutogatta magát, mert félt, hogy ez az ördöngős legény még meg találja látni, s ide is utána jön, csak mikor kifeszültek a vitorlák, s elindult a hajó, akkor mert a fedélzetre menni.

No, ha felment, majd meg is halt a nagy bosszuságtól, mikor legelőször is az öccse nevető arcát látta meg. Az bezzeg nem vágott haragos arcot, hanem vidáman köszöntötte:

- Adj, Isten, édes bátyám!

Mikor sok vándorlás után Egyiptomba értek, azt mondotta az idősebbik az öccsének:

- Te csak ülj le ide a tenger partjára, én bemegyek a városba, hogy öszvéreket keressek, amin tovább utazhassunk.

Jól van, leül a fiú a tenger partjára, s várja, várja sokáig a bátyját, de bizony ez csak nem jött. Gondolja magában, ő bizony nem vár itt tovább, hanem megy és megkeresi a testvérét.

Ment, mendegélt hónapokon által, sok-sok pusztán keresztül, anélkül, hogy emberi lélekkel is találkozott volna. Mikor már vagy fél esztendeje koptatta a lábát, egy magas hegynek az aljába ért s hát ott talál három legénykét, akik egymást verik, szidják, ahogy tudják.

Oda áll elibük a legény, s kérdezi tőlük: hát ti miért veritek ilyen istentelenül egymást?

Azt feleli a legidősebb:

- Most halt meg nem régen az apánk, s ezt a turbánt, korbácsot és szőnyeget hagyta nekünk örökségül. Aki ezt a turbánt a fejére teszi, azt senki a világon meg nem tudja látni; aki a szőnyegre ül s a korbáccsal suhint egyet, az úgy elrepül, mint a madár. Most azon civakodunk, hogy kié legyen a turbán s a többi?

- Mind a három legyen eggyé, - kiáltották mind a hárman.

- Engem illet akkor, mert én vagyok a legidősebb! - mondotta a legöregebb.

- Én sem vagyok hátrább való nálad! - szólt a középső.

- Én vagyok a leggyengébb, én érdemlem leginkább, - folytatta a legkisebb.

S ismét egymásnak estek, ütötték-verték egymást, ahol érték. A legény alig birta széjjelválasztani őket, úgy belemelegedtek, de mikor végre nagy nehezen mégis szétválasztotta, mondta nekik:

- Majd én igazságot teszek közöttetek! Csinálok egy fanyilat, azt ellövöm, ti hárman utána szaladtok, s amelyik leghamarabb megérkezik vele, azé lesz mind a három!

Igy is tett a legény, de mikor elfutottak a fiúk a nyíl után, gondolt egyet, felcsapta a turbánt a fejére, rákuporodott a szőnyegre, suhintott egyet a korbáccsal, s csak annyit mondott:

- Ott legyek, ahol a bátyám! - s hipp-hopp, jóformán még egyet se pislanthatott, egy nagy város előtt szállott le.

Alig hogy besétált a városba, találkozik a padisah egyik szolgájával, avval szóba ereszkedik, s meghallja tőle, hogy a padisah leánya minden áldott éjszaka eltünik valahová, de senki se tudja, hol jár, merre tölti az idejét. Ha valaki kitalálná, hogy merre veszi az útját, azé lenne az ország s még a szultánkisasszony is!

- No, ha igaz, amit beszélsz, akkor megyek is a padisahhoz, s megmondom, hogy hova jár a leánya. Ha nem tudnám megmondani, levágathatja a fejemet! - mondotta a legény.

Nemsokára a palota elé ért a legény, s nem tétovázott sokat, hanem a láthatatlan turbánt feltette a fejére, s belopózkodott a szultánkisasszony hálószobájába. Ott aztán letette a turbánt, lefeküdött s úgy tett, mintha mélyen elaludnék.

A szultánkisasszonynak se kellett több! Vett egy tűt, avval megszúrta a legény talpát, hogy vajjon nem tetteti-e magát, de az meg se moccant, feküdt, mint egy darab fa.

- No, ez se fogja megtudni, hogy merre járok, - gondolta magában a szultánkisasszony; gyertyát vett a kezébe, s kisurrant az ajtón.

De a legény se volt rest, felcsapta a turbánt a fejére, kiszaladt az ajtón, s hát mit lát a palota kapuja előtt?

Ott áll egy rettenetes magas arab ember, a fején tart egy aranytálat, s abban ül a szultánkisasszony!

Ő se gondolkozik sokat, hanem egy pillanat alatt beleszökik a tálba, hogy az majd lefordult az arab fejéről, letelepedett a szultánkisasszony mellé, s várta, hogy hát most ugyan hova mennek? Alig lépett egyet-kettőt az arab, majd megszakadt a nagy fáradtságtól, s mondta nagy sóhajtozva a leánynak:

- Mi történt veled tegnap óta, szultánkisasszony, hogy olyan nehéz lettél? Majd összerogyok alattad!

- Nem lettem én tegnap óta se nehezebb, se könnyebb, te bolond, - felelte a leány.

Mentek tovább, az arab nagyokat nyögött az úton, - s egyszer csak egy olyan gyönyörű kertbe értek, amilyet a legény soha még a szemével nem látott. A fákon ezüst volt minden levél, s gyémánt minden gyümölcs. Mit gondolt, mit nem a legény, ő bizony letört egy ágat egy körtefáról, s beledugta a zsebébe.

Egyszerre csak elkezdenek zúgni, suttogni a fák:

- Ember jár itt, ember!

Megijedt az arab, de még a szultánkisasszony is, néztek ide, néztek oda, de bizony élő lelket sehol se láttak, akármerre néztek.

Ismét folytatták az utat tovább, amíg egy olyan kertbe nem értek, ahol minden arany volt meg drágakő. Itt sem állotta meg a legény, hogy le ne szakasszon egy ágat, s hát úgy elkezdtek zúgni-búgni a fák, hogy az ég is megreszketett belé:

- Ember jár itt, ember!

Az arab úgy megijedt a nagy zúgástól, hogy még egyszer olyan gyorsan szedte a lábát, mint azelőtt, pedig majd megszakadt, olyan nehéz volt a tál.

Végre egy hidon szaladtak át, s annak a végén állott egy gyönyörű palota, annak a kapuján bementek.

Hát ott várt a szultánkisasszonyra huszonnégy rabszolga leány, azok földig hajoltak előtte, s kettő rögtön szaladt egy aranyos, drágaköves papucsért, hogy abban lépjen be a szultánkisasszony a palotába. Ezalatt le is szállott a tálból a leány, de bizony a legény se maradt tovább benne, ugrott ő is utána. Mikor a papucsot elhozta a két leány, a szultánkisasszony bele is bújt hirtelen az egyikbe, aztán fordul a másik után, de bizony azt azalatt a legény eldugta a köpenyege alá. Hamar szaladnak egy másik pár papucsért, de hiába, annak is csak az egyik felét húzhatta fel a szép szultánkisasszony, a másikat nagy hirtelen megint eldugta a legény.

Dúlt, fúlt a szultánkisasszony, de mégis csak bement a palotába. Ott már várta egy szörnyüséges éktelen csúf péri, akinek a felső ajaka az égig ért, az alsó meg a földön vonszolódott utána.

- Hát te ma miért jöttél ilyen későn? - kérdezte.

A szultánkisasszony elmondta, hogy mennyi baja volt az úton valami gonosz szellemmel, de a péri vigasztalta, hogy bizonyosan képzelődik, s hogy megnyugtassa, rögtön üdítő italokat hozatott neki.

Alig hogy megérkezett a szolga egy pohár serbettel, s tartotta nagy alázattal a szultánkisasszony elé, hogy igyék belőle, a legény úgy rácsapott a szolga kezére, hogy rögtön kiesett belőle a pohár, s ezer darabra tört. Egy szilánkot felvett a földről, s beletette azt is a zsebébe.

- Hát nem megmondtam, hogy ma semmi se történik úgy, ahogy kellene! Nem kell nekem se serbet, se más, megyek haza! - mondotta a szultánkisasszony.

De a csúf péri megvigasztalta a leányt, egy másik szolgával ételeket hozatott, s hamarosan nekiláttak az evésnek. A legény is éhes volt már a sok utazástól, s derekasan nekilátott az evésnek, úgy, hogy a szultánkisasszonyt meg a périt a hideg rázta, mikor látták, hogy egymásután hogy tünnek el a legjobb falatok a tálból.

Most már maga a péri mondotta a szultánkisasszonynak, hogy menjen haza. Fel is állott, hogy elbúcsúzzék, de mikor a péri meg akarta csókolni, odaugrott a legény, s úgy eltaszította onnan, hogy majd hanyattvágódott.

Még csak most volt igazi rémüldözés! Bekiabálták az arabot, a szultánkisasszony beléugrott nagy hirtelen a tálba, s eszük nélkül szaladtak ki a palotából. A legény azonban lekapott egy szablyát a falról, megsuhintotta, s egy csapással lekerekítette a péri fejét. Alig hullott le nagy döndüléssel a feje, nagy dörgés, kiabálás hallatszott, hogy a legény is ugyancsak megijedt, s száz meg száz hang sikoltotta, kiabálta:

- Végünk van! Ember járt itt, ember! Megölte a királyunkat!

A legény se várt tovább, hanem rákuporodott a szőnyegére, nagyot csattintott az ostorával, s mire a szultánkisasszony hazaérkezett, már jóízüen hortyogott a szobájában.

Másnap reggel felköltötték jó korán, ment egyenesen a szultán elé, de a legény azt mondta, hogy addig egy szó nem sok, annyit se mond, míg az egész város apraját-nagyját össze nem hívják, - mert gondolta magában, azok között majd ráakad a bátyjára is.

Mikor összehívták, ahány ember csak volt a városban, s a szultán meg a leánya is kiültek a palota udvarára, ahol összegyülekezett a sokaság, akkor elkezdett beszélni a legény, s elejétől a végéig elmondott szép sorjában mindent. A szultánkisasszony tízszer is félbeszakította, hogy így, hogy úgy, hazudik, mintha olvasná, de ő nem sokat törődött vele, előhúzta az ezüst- meg aranyágat a zsebéből bizonyságul. Aztán épen azt kezdte mondani, hogy hogyan ölte meg a périt, mikor csak meglátja a nagy sokaságban a bátyját. Nosza, elhagyta a beszédet íziben, egyet ugrott, kettőt szökött, s ott termett a bátyja előtt. De az sem volt ám rest. Ahogy megismerte az öccsét, elkezdett szaladni, mintha a szemét vették volna ki. A fiatalabbik győzte jobban, s egyszer csak utolérte a bátyját, s vitte vissza a szultán elébe.

Ott aztán elmondta végig a történetet, s hát csak nagyot sikoltott örömében a szultánkisasszony, mikor meghallotta, hogy meghalt a gonosz péri.

Mert bizony erőszakkal rabolta el egyszer őt, s úgy megvarázsolta, hogy minden éjjel el kellett mennie hozzá.

A szultán mindjárt a fiatalabbik legénynek akarta adni a leányát, de ez azt mondta:

- Elég nekem az én turbánom, korbácsom meg szőnyegem, felséges szultán. Adja a leányát a bátyámnak, mert ő megérdemli!

A szultánkisasszony sem bánta a dolgot, mert megtetszett neki az idősebbik fiú. Mindjárt megtartották a lakodalmat. Bezzeg ezután nem szökött a fiatalabbik elöl az idősebb legény, hanem tejbe-vajba fürösztötte. Még ma is élnek, ha meg nem haltak.




Bejelentkezéshez add meg a felhasználóneved és a jelszavad

Login

Username:

Password:


Powered by thor.hu | adatvédelem
generálási idő: 0.1056 sec